Rólam

Weiser Írisz Vica vagyok, 1988-ban szereztem diplomám az ELTE pszichológia szakán.

 Egész gyerekkoromat végig kísérte az az érzés, hogy nem illek bele a társadalomba. Akkor úgy tűnt a többiek igen, tehát velem van valami baj.

Amikor a szakmában dolgozni kezdtem rájöttem: a legtöbben hasonlóan éreznek és nem, nem azért mert csak a hülyék mennek pszichológushoz, a hülyéken sajnos nem tudok segíteni, egy gyógypedagógus talán fejleszthet rajtuk valamennyit.

 Akik eljutnak a problémák és szenvedések megfogalmazásáig, a segítség kereséséig, összességében jóval egészségesebbek azoknál, akik a kocsmáig, kórházig, börtönig vagy a zombilétig jutnak el. Ezek szerint inkább a társadalommal lehet valami baj. A társadalmat viszont emberek alkotják, hogy lehet akkor emberellenes?

A freudi magyarázat miszerint alapból gyilkolásra és vérfertőzésre kész vadállatok vagyunk és ennek csak a társadalom által ránk kényszerített civilizációs gátlások képesek féket vetni, ezért a rossz közérzet a kultúra és relatív béke ára – már akkor sem elégített ki.

 Hiszen a vadállatok sem ilyenek.

 A legkisebb gyerekek is képesek az együttérzésre és nem azért, mert tanították nekik, inkább az ellenkezőjére tanítják őket.

Olyan szokások, törvények, normák uralkodnak a társadalomban, ami az emberek többsége számára nem jó, de beletörődnek. Aki nem, azt megpróbálják beletörni azok, akik már beletörődtek.

 Ezért működik.

 A születés és halál medikalizálása, a gyerekek és öregek intézményekbe darálása, a dolgozók kizsákmányolása, a mélyszegénység és hajléktalanság, a szórakoztatás felszínessége, az épített környezet és közlekedés mind ilyenek, és kimondatlan közös nevezőjük a természettől való elszakadás, elidegenedés.

 A rengeteg emberi szenvedés enyhülésért, gyógyításért kiált, mégis feldühített az egyoldalú, emberközpontú, a többi állatot és a természetet ledegradáló szemlélet, ami a pszichológiát és a mindennapi életet nagyrészt máig uralja.

Mi van a többi állat szenvedésével, aminek többségét emberek okozzák? A kihaló fajokkal, az egész letarolt és bemocskolt bolygóval?

 Hogyan gyógyíthatnék meg valakit, ha beteg a társadalom amiben él?

 Ez a konfliktus arra késztetett, hogy felhagyjak addigi praxisommal, amíg valódi válaszokat nem találok.

 1999-ben vettem egy közmű nélküli 2 hektáros tanyát és két akkor még kisgyerekemmel, akik nem mellékesen otthon születtek, belevágtam egy természetközeli, fenntartható életmóddal való próbálkozásba.

 Segítő közösség és családi háttér híján, érzelmi, fizikai és anyagi támogatás nélkül ez pokoli nehéz volt és nem is lett teljes sikertörténet belőle. Különösen a gyerekekre, amikor nagyobbak lettek nehezedett erős társadalmi nyomás, hogy szálljanak ki ebből és meglepett az ellenségesség mértéke is, ami az iskolák és egyéb hivatalok részéről felém megnyilvánult. A fiam ma közgazdász, a lányom filozófus hallgató, még keresik a nekik megfelelő életformát.

 Mindennel együtt rengeteget tanultam / tanultunk belőle. A két kezemmel, rengeteg alkotó munkával, gyakorlatilag pénz nélkül építettem fel mindent, elmerültem az építészet, a passzív házak, earthship, redesign, feng-shui, megújuló energia, biogazdálkodás, permakultúra rejtelmeiben. Persze kőművesnek, ácsnak, burkolónak, hegesztőnek és földművesnek is kellett lennem. Ma is ott élek és építek, mert teljesen soha nincs kész, ott tudok feltöltődni, erdőt telepítek és menedéket nyújtok a vadon élő állatoknak.

 Nap mint nap átélem a spirituális egységet és időnként a küzdelmet is a természettel, minden élővel.

Itt találkozott össze az útkeresésem az eredeti szakmámmal az ökopszichológiában.

A pszichénk állapota a környezet állapotát tükrözi, ha nem vagyunk tudatában akkor is.

 Ugyanakkor mi tesszük tönkre a létalapjainkat, tehát ezt az ördögi spirált kell megszakítani, mivel minél rosszabb lelki állapotban, elszakítottságban élünk, annál érzéketlenebbé válunk az általunk okozott kárra.

 Mára a klímaválságot már mindenki a saját bőrén érzékeli és a helyzet súlyosság kezd bekerülni a köztudatba is. Ennek ellenére a társadalmak és egyének többsége rendületlenül tovább menetel a fenntarthatatlan úton, pedig a lelke mélyén mindenki érzi, hogy az a pusztulásba vezet.

 Az ökopszichológia nagyon találóan önpusztító szenvedélybetegként írja le a fogyasztói társadalmat.

 A társadalmat a saját tehetetlensége is sodorja és sok egyén, aki nem teljesen rabja ennek a haláltáncnak, kevésnek és gyengének érzi magát a változtatáshoz.

Pedig a társadalom egyénekből áll.

 Így hát lehet és kell is gyógyítani egy beteg társadalom tagjait, bármilyen kevés is az időnk.

 Áttörni a tagadás falát, tudatosítani, hogy egyetlen ember személyes szenvedése sem független mások szenvedésétől, nem független a tetteitől, az életmódjától, a gondolataitól, a lelki állapotától.

Módszereim közé tartozik a feltáró beszélgetés, krízisintervenció, önismereti út, szervi betegségek jelentésének tudatosítása, konfliktuskezelési módszerek és relaxációs technikák tanítása, erdőfürdők, valamint túlélésstratégiák kidolgozása, a már kilátástalan helyzetben levőkkel és azokkal is, akiket növekvő számban az összeomlás különböző hatásai sodornak abba.  A lelki-, és életmódtanácsadás finomhangolása érdekében belekezdtem egy természetgyógyász képesítés megszerzésébe is.

 A házhoz menő szolgáltatás bevezetésének azontúl, hogy vannak, akiknek ez az egyetlen esély a pszichológushoz jutásra – a másik oka, hogy kisebb környezeti terhet jelent, ha én megyek biciklivel, mint ha a kliens jönne, jellemzően autóval.

Lehetőség szerint a tanácsadás a szabadban, élő környezetben zajlik, mindenkivel egyéni megállapodás szerint választjuk ki a legoptimálisabb helyszínt.

 Ítéletidőben esetleg elmaradhat egy óra, ez is a természet erejének elfogadásához tartozik.